Ha az ember egyedül jár horgászni, nem is sejti, hogy micsoda áldásos állapot az. Én legalábbis világ életemben egyedül jártam, miután a bátyám megházasodott. Gyerekkoromban ő tanított meg a halászat minden apró fortélyára, titkára, s akkor még természetesen ketten mentünk ki a szomszédos faluban lévő halásztóra. Igaz, néha olyan helyekre is eljártunk, ahol nem lett volna szabad, mert nem volt tagságunk, engedélyünk meg ilyesmi dolgok, amikor akkor, gyermekfejjel haszontalannak, feleslegesnek tűntek. Hiába, ettől gyerekkor a gyerekkor, hogy lázadsz teljes valóddal. Azt hiszem, a gyermeki létnek igazából két fontos alkotóeleme van. A lázadás és a játék. Márpedig ha ezt a kettőt összekötöd, akkor igazán erős és maradandó élményeid maradhatnak meg a fiatal éveidből. Nekünk ez ilyen volt. A horgászat volt a játék, a tilosban való horgászat pedig a lázadás. Lázadás a felnőttek szava ellen, a törvények ellen, egy számunkra érthetetlen és igazolhatatlan világ parancsai ellen.
Csakhogy múlnak a gyermekévek, ahogy a közismert dal is jól tudja ezt, testvéremet pedig egyre inkább más dolgok kezdték érdekelni. Mondhatnám, továbbra is halászott, csak a préda volt más. És bizony gyakran a horgára is akadt néhány csinos, fiatal lány. Idővel pedig aztán a halászatból életre szóló kapcsolata lett, ezt a halat nem dobta vissza a tóba. Megházasodott, s azóta már egy kisfiuk is van.
Persze én sem vetettem meg a csajozást, de ez sohasem ment a hobbim kárára. Mindig is tudtam időt szakítani, hogy kijárjak ugyanarra a tóra, aztán idővel egy nagyobbra is, ahová már engedélyt is sikerült szereznem. Hiába, felnőttként már nem izgalmas lázadni. Illetve az lenne, csak az ember már nem élvezi ezeket a különböző izgalmakat. De ez most mellékes is.
A lényeg, hogy egészen hozzászoktam, sőt, megszerettem az egyedüllétet. Az egyetemi éveim alatt ugyanis kollégiumban laktam, ahol aztán egy percnyi egyedüllét sem jutott nekem nagyjából négy éven át, olykor még a hétvégéken sem. Így amikor hazajutottam Budapestről, és ellátogattam a horgásztóra, kifejezetten virult a szívem, hogy mélységes csönd volt körülöttem. Azt hiszem, az igazi horgászatot csak így lehet űzni. Talán nem is a fogás a lényeg, a hangsúly egész máson van. Én ezt arra használjam, hogy elmélyedjek önmagamban kicsit. S hogy min, az lényegében bármi lehetett. Elgondolkodhattam valamelyik órán tanult, bonyolult, elméleti kérdésekről, „az élet nagy dolgairól”, magamról, másokról – lényegében bármiről. De fáradtabb napjaimon akár csak bambulhattam is bele a messzeségbe, azt sem kérhette senki számon rajtam. Mert néha bizony erre is szükség van. Kikapcsolni az agyad, hagyni, hogy csak áramoljon át rajta a nagy semmi. A legjobb számítógépeket is néha resetelni kell, hogy utána újra zavartalanul működhessen. Hát ilyen az agy is, és erre a horgászat tökéletes megoldás lehet. Csak javasolni tudom.
Csakhogy aztán persze idővel nekem is lett barátnőm. Állandó. Hosszú távú. Olyan, akit nem enged el az ember, mert érzi, hogy komolyabb, mint bármelyi korábbi. S úgy adódott ráadásul, hogy kiskorában ő is sokat járt a fiútestvéreivel horgászni, s amikor megtudta, hogy ez a hobbim, nagyon lázba jött, és alig várta, hogy velem jöhessen. Én persze nem elleneztem, valójában imponált, hogy olyan barátnőm van, akivel közös lehet a hobbink, de titkon féltettem is az én saját privát kis kikapcsolódási módszeremet, amely olybá tűnt, hogy többé kivitelezhetetlen.
És minek is tagadjam, valóban ez történt. Mindenféle sztereotípia nélkül, de a lányok csak nagy ritkán érzékelik, hogy mikor van ideje a teljes hallgatásnak. Neki sem sikerült. S eltekintve attól, hogy egyébként rettentő jókat beszélgettünk a horgászat ideje alatt, idővel kissé már zavarni kezdett, hogy az egyetlen búvóhelyem sincs meg többé. Nem a jelenléte zavart, sokkal inkább a csend hiánya. A hétköznapokban úgyis folyamatosan hangzavarban van a mai ember. Az utcán dudálnak, a mentők és tűzoltók szüntelenül szirénáznak, az emberek hangosan beszélgetnek a villamoson, a bankban pittyeg az automata, az éttermekben hangosan szól a rádió, a munkahelyen pedig őrjítően kattognak a klaviatúra gombjai, és így tovább és tovább, mindenki tudja, miről beszélek.
Szóval ezért bántam, hogy rendszeresen eljárt velem erre a tóra hétvégenként, ezért úgy döntöttem, hogy ezt elmondom neki, hiszen egy rendes kapcsolatban ennek ez a rendje. Ő pedig nagyon megértően fogadta ezt, és teljesen egyetértett velem. Így, ebben a megállapodásban látogattunk ki egy héttel később, ahol azonban szomorúan tapasztaltam, hogy érdemi változás nem nagyon állt be az ő horgászati habitusában. Értsd: továbbra is előszeretettel beszélt, csak a mondandója végén, felismerve, hogy megszegte a megbeszélést, elnézést kért. Barátnőkről, munkahelyi problémákról beszélt, vagy épp arról, hogy milyen ruhákat akar vásárolni magának.
És ekkor jött az ötletem, úgy csapott belém, mint a villám, hogy valahogy tényleg hallgatásra kell bírnom, mert egyébként láttam rajta az igyekezetet, és hogy bántja, hogy nem tud nem beszélni. Persze én sem haragudtam ezért rá, az ember nem vetkőzheti le a természetét, a szokásait teljes egészében. De azért mégis megpróbáltam ösztönözni. Felajánlottam neki, hogy ha sikerül teljes csendben merengenie magában, és csak a horgászatra koncentrálni, akkor szívesen veszek neki egy tunikát, mert nem sokkal korábban éppen azt ecsetelte, hogy egy újat kell vásárolnia.
Annak ellenére, hogy fogalmam nem volt, mi az, hogy tunika (mint később kiderült, egy ingszerű, hosszú felső), jó ötletnek tűnt az ajánlat. Ő pedig belement. S noha szkeptikus voltam az alku sikerét illetőleg, nagy-nagy meglepetésemre kiállta a próbát, és az ösztönző lehetőség hatására szinte tényleg egy szót nem hallatott az elkövetkező két órában. A játékelmélet tényleg működött, a nyereség lehetősége ösztönzőleg hatott rá. Talán a felnőttekből csak a lázadás kopik ki teljesen, a játék szeretete kevésbé.
Így amint hazaértünk, felkutattam a gépemről egy női tunika webáruházat, ahonnan lehet rendelni ilyen ruhát. Megkönnyebbültem, amikor megláttam az árakat, és tudtam, hogy jó üzletet kötöttem vele. Sőt, annyira örültem, hogy kettőt is választhatott magának, mert nagyon tetszettek neki. S amikor megérkeztek, nagyon örült, hogy jó is rá mindkettő, mert ugyan lehetősége lett volna visszaküldetni, de hát kinek van ahhoz kedve? Mondhatom nagyon jól állnak rajta, azóta gyakran hordja is a hétköznapokon, s én mindig elégedetten nézek rá, ha ez van rajta. Elégedett vagyok, mert horgászni szerető barátnőm van, aki ráadásul némi ösztönzés (egy női tunika webáruház) segítségével be is tudja tartani a jó horgászat egyszerű szabályait. Maga a tökély.