Megígértem egy barátomnak, hogy a hétvégén elkísérem horgászni. Én nem vagyok egy nagy pecás, eddig még nem hozott lázba ez a sport. Ő viszont szinte minden hétvégén kint ül egy stégen, és csak vasárnap este kerül elő. Mondja is mindig, hogy ez a hosszú, boldog házasság titka.
Vidékre készültünk, másfél óra autóútra volt tőlünk a horgásztó. Megbeszéltük, hogy péntek délután indulunk, amikor mindketten végeztünk az irodában. Nyakunkba is vettük az országot; mire oda értünk a horgásztóhoz, már vagy ezerszer meghallgattam, hogy itt mekkora csuda halakat lehet fogni, majd meglátom. Sosem értettem, hogy mit lehet abban élvezni, hogy órákig ül valaki egy tó partján, miközben a kapásra vár, majd, amikor végre megjelenik egy hal, nagy nehezen kifogja, lefényképezi, aztán visszadobja. Legalább enné meg, akkor több értelmét látnám. Képzelem, mennyire örülhetnek a több éve folyamatosan kifogott, sebes szájú halak a tóban… Ezt persze nem mondtam el a barátomnak, elvégre nem akartam elrontani a hétvégénket, ha neki ez fontos, én szívesen ücsörgök vele a tóparton.
Na persze, ezt mi jól elterveztük, de az élet közbeszólt. Szombat hajnalban már a kapást vártuk, amikor a barátom panaszkodni kezdett, hogy iszonyúan fáj az egyik foga. Próbált nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de láttam, hogy könny szökik a szemébe. Néhány órán át még szenvedett, várta, hogy hasson a fájdalomcsillapító, amit a közeli patikában vettem neki, de aztán dél körül megadta magát. Összecsomagoltuk a horgászfelszerelést és hazafelé vettük az irányt.
Természetesen nem így terveztük a hétvégét, de barátom csalódottabb volt, mint én. Illetve csalódottabb lett volna, ha másra is tud figyelni, nem csak a hasogató fogfájásra. Meg sem álltunk az első fogorvosi ügyeletig. Én a váróteremben maradtam és a kirakott újságokat böngésztem. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam a horgásztó hirdetését, ahol voltunk. Csodálatos kikapcsolódást kínáltak a természet lágy ölén; kár, hogy mi ezt alig tapasztalhattuk meg. El is határoztam, hogy amint rendbe hozza a fogorvos a barátomat, újra elmegyünk majd horgászni, de ezúttal egy egész hétvégére.
A legrosszabb diagnózist kapta a barátom, amit egy fogász csak mondhat: foghúzás. Sajnos már nem lehet mást csinálni a foggal, a kihúzása az egyetlen megoldás. Már most lehet gondolkozni, hogy hogyan szeretné pótoltatni a hiányzó fogat; a fogász a fogbeültetést javasolta. A barátom persze azt válaszolta, hogy mindenképpen informálódik majd a fogbeültetés árak tekintetében és ez alapján fog dönteni. De ez egyelőre még a jövő zenéje, először húzza ki az orvos a fájó fogat.
Minek teketóriázni, a doki azonnal neki is kezdett és elképesztően rövid idő után már büszkén mutatta a barátomnak a többé már nem fájó fogat. Az érzéstelenítéssel adódott egy kis gond, mert – a doktor állítása szerint – egy lónak is elegendő mennyiségű érzéstelenítőt kellett a barátom véráramába juttatnia, mire elérte a kívánt hatást. De lényeg a lényeg, kint volt a kis bestia és mehettünk hazafelé. A barátom persze nem volt ennyire derűlátó, kezdett múlni az extra adag érzéstelenítő hatása. Otthon helyette is vázoltam a feleségének a helyzetet, majd az asszonya gondjaira bíztam és hazamentem én is.
Este beszéltünk még telefonon, megnyugtatott a barátom, hogy meg fogja érni a reggelt. Onnan tudtam, hogy tényleg jobban van, hogy nem is a foga miatt kesergett, hanem a hatalmas halak miatt, amiket foghattunk volna a hétvége alatt. Megpróbáltam felvidítani, hogy úgysem tudná megenni a harcsapaprikást fog nélkül, de nem értette a viccet. Mindegy is, remélem, hamarosan jobban lesz és bepótolhatjuk az elmaradt programot.